Aki mindig a másikért tartja a teret
Az erdei ösvény ilyenkor, késő ősszel, szinte hangtalan. A levelek puhán engednek a lépéseknek, és a fák között vékony, ezüstös fény szűrődött le.
Hexa lassan sétált, egymagában, most nem várt látogatót. Épp egy tisztás szélén állt meg, amikor észrevette, hogy valaki közeledik. Egy nő – Ildikó – nyugodt léptekkel sétált az ösvényen. Hexa olyan embernek látta, aki sok időt tölt csendben, és megszokta, hogy a csend vele van.
“Jó napot” – mondta a nő, és megállt. “Nem akartam megzavarni.”
“Nem zavartál” – felelte Hexa. “Épp azon gondolkodtam, hogy ebben az erdőben mindenki úgy jár, mintha valamit keresne.”
A nő elmosolyodott. “Meditációs csoportokat vezetek, és időnként eljövök ide sétálni egyet. Ilyenkor rendbe teszem magamban a dolgokat, hogy tiszta fejjel tudjak a csoportommal lenni.” Aztán a mosolya kicsit elhalványult. “De ma nem miattuk jöttem ki. Valami másért. Választ keresek.”
“Segíthetek megtalálni a választ. Megnézzük, mit üzen ma neked a Ji King.” – ezzel Hexa leült egy kidőlt fatörzsre, és a maga melletti helyre mutatott. Ildikó is leült.
“Évek óta együtt élek valakivel.” – kezdte, és egy darabig a kezét nézte. “Szeretjük egymást, ez nem is kérdés. Mégis van bennem egy félelem, ami néha váratlanul jön elő, hogy elveszíthetem. Pedig nincs rá kézzelfogható okom.”
“Mióta van meg ez a félelem?”
“Régebb óta, mint a kapcsolatunk.” Ildikó halkan nevetett, de a nevetésében volt valami fáradt. “Ezt is tudom, hiszen egész nap azt tanítom másoknak, hogy figyeljék meg a gondolataikat, érzéseiket. Én is megfigyelem. Érzem, ahogy jön. Csak attól még ott van.”
Hexa bólintott. Nem mondott semmit. Néha az a legnagyobb ajándék, ha valaki kimondhatja, amit eddig csak megfigyelt.
“A kérdésem az – mondta Ildikó végül –, hogy miért félek az igazi társ elvesztésétől?”
Hexa a mancsát a fatörzsre tette. A kérgen, ahol a fény éppen megérintette, hat vonal jelent meg lassan.
“Itt a segítség első része, a 2. hexagram.” – mondta. “Ez azt mutatja neked, hogy túlzottan alkalmazkodsz a másikhoz, és a saját középpontod helyett a kapcsolat fenntartásába teszed az összes energiádat. A félelem is innen jön: úgy érzed, hogy ez a kapcsolat a mindened, és ez az, ami elveszhet.”
Ildikó mélyen kifújta a levegőt. Mintha valami, amit már régóta tartott, most egy pillanatra megmozdult volna.
“A harmadik vonal változik.” – folytatta Hexa. “Ez a fordulópont. Itt a rejtett erők előjönnek, és megtörik a megszokott, passzív mintát.”
“Mit jelent ez nekem?”
“Azt, hogy hagyd abba a görcsös kapaszkodást, és lásd be, hogy az igazi biztonság nem a másik birtoklásából, hanem a saját belső stabilitásodból fakad. Ne a hiányra figyelj, hanem engedd el a folyamatos szorongást az elkerülhetetlennek hitt veszteséggel kapcsolatban. Ezzel a belső váltással a félelmed átalakulhat, és a túlzott aggodalom helyett a pillanat valós megélése kerül előtérbe.”
Ildikó a messzeségbe nézett. A fák között egy mókus szaladt át az úton, és eltűnt a lombok között.
“Hmmm… Van még más is?”
“Igen. Az átalakulás a 15. hexagram, a Szerénység felé mutat, amely a jövő energiájaként a méltóságot, az egyensúlyt és az elégedettséget hozza el számodra. A Szerénység nem azt jelenti, hogy össze kellene húznod magad, vagy hogy kicsi vagy. Hanem hogy nincs szükséged arra, hogy folyton bizonyítsd az értékedet, vagy hogy másoktól függjön az, hogy értékesnek érezd magad.”
“A belső egyensúly” – mondta Ildikó halkan.
“Igen. Ez a kulcsa ennek a húzásnak. Az az ember, aki elégedett önmagával, nem retteg attól, hogy valaki elmegy. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert tudja, hogy nem tőle függ a saját értéke. A kapcsolat ilyenkor nem kapaszkodás, hanem választás. Két ember, akik nap mint nap újra egymást választják.”
Ildikó sokáig ült csendben. Az ösvény fölött egy madár hívta a társát, és meg is érkezett a válasz.
“Tudod” – szólalt meg végül –, “ez év eleje óta foglalkoztat az egyensúly. Több oldalról, több területen. Mintha egy puzzle darabjai lennének, és most éppen összeállni készülnek.”
“És ez az utolsó darab?” – kérdezte Hexa.
“Talán nem az utolsó. De fontos.” Ildikó felnézett. “Mintha fentről küldtek volna ide téged, hogy találkozzunk ma ezen az úton.”
Hexa halványan elmosolyodott. “Nem tudom, ki küldött. De az úton nem véletlenül találkozunk senkivel.”
Ildikó felállt. Megigazította a kabátját, és még egyszer ránézett a vonalakra, amelyek lassan halványultak a fa kérgén, majd elindult az ösvényen.
Hexa elővette a naplóját. A 2-es mellé rajzolt egy kis jelet, mellette egy apró kört a harmadik vonalnál, és egy nyilat a 15-ös felé. Aztán megállt, és alá írt valamit, amit senki sem láthatott: egy hegyet, aminek a csúcsa a föld alatt van.
A hegy nem kapaszkodik a földbe – gondolta. Mégis mélyen benne áll.
Aki magában talál otthont, az nem veszíthet el senkit.
Melyik az a terület a saját életedben, amit háttérbe szorítottál valaki miatt, és amit ma visszavehetsz magadnak?