Miért van itt az életemben, ha nem történik köztünk semmi?
Kata nem tudta pontosan, hogyan fogja elmondani.
Két éve hordta magában – és nagyon vigyázott arra, hogy senki ne lássa rajta. Kis faluban él, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a falnak is füle van, és ahol az, amit érez, nem illik bele semmilyen elfogadott mintába, amit valaha kapott.
Hexa a kert végében ült, háttal a kapunak, mintha nem is várt volna senkit. De amikor Kata belépett, rögtön megfordult.
“Régóta tart már, ami miatt idejöttél.” – mondta, mielőtt Kata megszólalt volna.
Kata megállt. “Honnan tudod?”
“A járásodból látom. Az ember másképp jár, ha valamit sokáig cipel egyedül.”
Leültek. Az ősz már érezhető volt a levegőben – az almafa levelei aranyszínűre fordultak, néhány már le is hullott.
“Elmeséled?” – kérdezte Hexa.
Kata egy picit tétovázott, de hát azért jött, hogy útmutatást kapjon, így aztán elkezdett mesélni.
Elmondta a szakítást, ami két évvel ezelőtt történt, egy másik férfival, egy másik élettel. Elmondta, hogy beleszeretett a faluba, ahol addig is élt a korábbi párjával, és ott maradt. Hogy a lakás szinte véletlenül jött össze: Gábor, a tulajdonos hívta, hogy van egy kis házrész, és ő igent mondott rá. És ott lakott Bence, aki miatt ma Hexához fordult.
“Ott volt Bence” – mesélte Kata. “Közvetlenül mellettem lakik. Mikor megismertem, valami... megmagyarázhatatlan érzésem volt, ami azóta sem múlt el.”
“Miért megmagyarázhatatlan?”
Kata felnézett. “Mert huszonegy évvel fiatalabb nálam. Én ötven vagyok, ő huszonkilenc. Ez...” Elhallgatott.
“Ez mit jelent számodra?”
“Azt, hogy nem szabadna. Nem illik. Főleg ott, ahol élünk – kis faluban mindenki lát mindent, és ha kiderülne...” Nem fejezte be.
Hexa bólintott. Nem sietett.
“Mit érzel, amikor együtt vagytok?”
Kata egy pillanatig nem szólt. Aztán halkan folytatta:
“Teljesen felszabadulok. Vele érzem igazán először a lelki kapcsolódást. Úgy beszélgetek vele, ahogy soha senkivel. Egyszer kint ültünk az udvaron, mécsesek égtek, és órákon át beszéltünk. Mikor elnézést kértem, hogy annyit meséltem magamról, azt mondta – ne kérjek bocsánatot, mert élete legjobb beszélgetése volt.”
“És testileg mit érzel, amikor vele vagy?” – kérdezte Hexa egyszerűen, ítélet nélkül.
Kata elpirult. “Hát ez az… Nagyon vágyom rá. Volt, hogy csak arra gondoltam, bárcsak átjönne éjjel. Csak magához ölelne.” Csend. “Tudom, hogy furcsa ezt kimondani.”
“Nem furcsa” – mondta Hexa. “Emberi.”
“Mi a kérdésed hozzám?” – kérdezte Hexa egy idő után.
“Miért van itt? Miért éppen ő, miért éppen így, hogy nem élhetem meg? Beteljesedhet egyáltalán?”
Hexa a lapos kőre tette a mancsát. Hat vonal jelent meg lassan.
“A 23-as. Szétválás.” Hexa a vonalakra nézett. “A Hegy a Föld tetején áll, ami azt jelenti, hogy a szilárd és stabil külső erők nyomást gyakorolnak a bomladozó, alul lévő alapokra, vagyis a talaj kicsúszik a lábad alól. Ez a leomlás, a leválás és a formák felbomlásának idejét mutatja, hogy a lényeg a felszínre jöhessen.”
Kata figyelt.
“Ez a hexagram azt mondja: ne cselekedj. Várd meg a fordulatot.” Hexa megállt. “De ez nem passzivitás. Ez megfigyelés. Mert van itt valami, amit érdemes megnézni.”
“Mit?”
“Azt mondtad – vele először érzed igazán a lelki kapcsolódást. Hogy felszabadulsz, amikor vele vagy.” Hexa a vonalakra mutatott. “Ez nem Bencéről szól, hanem rólad. Ő egy tükör. Azt mutatja meg, hogy mi az, ami benned már eddig is ott volt, de még nem engedted meg magadnak.”
Kata csendben volt.
“Van egy változó vonal ebben a húzásban” – folytatta Hexa. “A második vonal. Azt mondja: a veszély már a legközelebbi környezetedben, a közvetlen biztonságod zónájában van jelen. Nem Bence veszélyes, hanem azt érezheted annak, hogy a meglévő alapjaid kezdenek megrepedni. Veszélyesnek tűnhet, ha görcsösen fenn akarod tartani azt, ami már omladozik.”
“Mi omladozik?”
“A keretek. Hogy mi illik, mi nem illik. Hogy mit szabad érezni ötven évesen. Hogy mit szólnának mások.” Hexa lassan mondta. “Ezek a falak dőlnek le most. Nem a kapcsolat omlik össze, sokkal inkább a régi szabályok vannak változóban.”
Kata szemébe könny szökött. Nem sírt, ez inkább csak annak a könnye volt, aki sokáig visszatartott valamit.
“És a második hexagram miről szól?” – kérdezte halkan.
“A 4-es. Ifjonti botorság.” Hexa hangja megmelegedett. “Ez nem sértés, hanem azt mondja: a köd még nem oszlott el teljesen. Nem látod még tisztán, mi ez valójában – és ez rendben van. A tapasztalatlanság nem hiba. A nem-tudás is tanulás.”
“Akkor mit tegyek?”
“Ma semmit.” Hexa a szemébe nézett. “Csak egy kérdést tegyél fel magadnak: amikor Bence társaságában teljesen felszabadulsz – melyik az a részed, amely eddig rejtve maradt?”
Kata sokáig nézett a vonalakra. Az aranyszínű, halvány fény ott maradt a kövön még egy ideig.
“Azt mondod, ő csak tükör?”
“Azt mondom – felelte Hexa – hogy a legfontosabb kérdés nem az, hogy beteljesedik-e. Hanem hogy mit mutat meg neked magadról. Amit megmutatott – az már a tied. Azt senki nem veheti el.”
Kata felállt. Nem búcsúzott el rögtön. Állt egy ideig az almafa alatt, és felnézett a levelekre.
Aztán elindult. A járásában valami megváltozott, valamit megértett, és egy kicsit könnyebb volt máris.
Hexa kinyitotta a naplóját. A 23-as mellé rajzolt egy jelet, mellette egy kis nyíl a 4-es felé. Aztán megállt, és a jel mellé írt még valamit – egy apró kört, majd egy vonalat lefelé.
A tükör nem hazudik – gondolta. Csak azt mutatja meg, ami már ott van.
Van valaki az életedben, aki tükröt tart neked – és amit megmutat, az valójában rólad szól?